Az emberség szilánkjai

János elfehéredett szájjal lépett közelebb, de mielőtt megfoghatta volna Alinda vállát, L656 fémteste beékelődött közéjük. A gép hideg, barázdált karja nem eltolta Jánost, csak mozdulatlanul útját állta. A szenzorai lassan pislákoltak a félhomályban.
– A felesleges szó elégeti a szintetikus oxigént – mondta L656 reszelős, gépiesen tompa hangon. – A kolónia napirendje szerint most pihenőidő van. Aki nincs a fülkéjében, az selejt.
– Ne oktass ki, te pléhdoboz! – sziszegte János dühösen, majd Alindára szegezte tekintetét. – Miért véded? Nem látod, hogy ez csak egy gép? Egy szerkezet, aminek nincs lelke, csak áramkörei!
– Legalább nem gyáva – vágta rá Alinda, és óvatosan megérintette L656 hideg csuklópántját. A fémes burkolat alatt apró, szaporázó rezgést érzett, mintha a gép belső magja meglódult volna az érintéstől. – Lehet, hogy fémből van, János, de több emberség maradt benne, mint benned vagy a Szektor képviselőjében.
Gábor bácsi rátámaszkodott az elosztó dobozára, szemei élesen villogtak a sötétben.
– Elég a marakodásból! – vágta el a szót az öreg. – Ha a szerelmi párharcotokat az Őrszemek meghallják, mindannyian a darálóban végezzük. L656, nyisd ki azt a vészkijáratot!
L656 nem mozdult azonnal. Optikája egyetlen másodpercre megállapodott Alinda arcán, s a kék fényben valami melegséggel határos, tiltott rezgés derengett fel, mielőtt az L-egység a rozsdás zsilipkar felé fordult volna.