A felhalmozott harag

A Fülke-14 előtt kirobbant kiabálás elől a csapat a vésznyomócsövek mentén húzódott beljebb, míg el nem érték a régi elosztótér homályos kanyarulatát. A zűrzavar lassan elhalt mögöttük, de Alinda léptei dühösen kopogtak a hideg acélpadlón. János hiába próbálta megfogni a karját, a lány vadul elrántotta a kezét.
– Ne nyúlj hozzám, János! – csattant fel Alinda szeme szikrázva. – Torkig vagyok ezzel a folyamatos lapítással! Apámék is csak lapultak a szellőzőben, mint a patkányok, aztán amikor elvitték őket az Őrszemek, egyetlen hangot sem mertek kinyögni.
Gábor bácsi rosszallóan morogott a sötétből, miközben L656 fémburkolata halkan csikordult a szűk falak között.
– A családod túlélni próbált, lányom – figyelmeztette az öreg, de a lány válasza éles volt, mint a szikra.
– Túlélni? – kérdezte maró gúnnyal. – Nagymama még mindig azzal a maszlaggal etet minket, hogy régen zöld volt a fű meg ingyen sütött a nap. Azt állítja, hogy a dédszüleink szabadon jártak-keltek! Csak azért meséli ezt a marhaságot, hogy elterelje a figyelmet arról, mekkora gyávák voltak. Apám a dinamónál adta oda az életét a semmiért, anyám meg elsorvadt a C-szektor szélén!
– Alinda, halkabban! – sziszegte János felcsattanva, türelme végén járva. – Ha a Nagymamád nem őrizte volna meg azokat a feljegyzéseket, te sem élnéd meg a holnapot!
– De itt vagyok ebben a mocsokban! – vágta rá Alinda, és ökle szorosan rászorult a csővezeték peremére. – És nem fogok úgy elpusztulni, mint ők.