A bizalom szilárdsága

A csikorgó fémhang szétvágta a járat csendjét, ahogy L656 teljes testsúlyával berántotta a rozsdás kart. A szerviznyílás nehezen engedett, végül nyirkos, áporodott levegő tódult ki a résen, ami a mélyebb szektorok elfeledett sötétjébe vezetett.
Gábor bácsi elsőként lépett át a szűk küszöbön, lámpája halovány fénysugarával pásztázva a párás csövekkel borított falakat. János eleresztette a gép melletti válaszfalat, és közvetlenül Alinda mellé lépett. A szűk alagútban a korábbi féltékeny düh helyét átvette a nyers, fojtogató aggodalom.
– Nem akarom, hogy bajod essen – suttogta János, s a hangja most megremegett, levetkőzve az iménti keménységet. Megpróbálta óvatosan megfogni Alinda hideg ujjait, ezúttal nem követelőzően, hanem kapaszkodva. – A kolónia szétzúz mindent, amit érzünk. Ha téged is elveszítelek, semmim sem marad.
Alinda megtorpant a nyirkos padlózaton. Ránézott a fiú reszkető kézfejére, majd a hátuk mögött némán lépkedő L656-ra. A veszély szorításában megérezte János őszinte sebezhetőségét, ami egy pillanatra elcsendesítette a köztük feszülő haragot. Lassan felé nyújtotta a kezét, és megszorította a fiú ujjait.
– Együtt kell túlélnünk, János – mondta halk, szaggatott légzéssel. – De nem uralhatsz engem. A bizalom az egyetlen dolog, ami még emberré tesz minket ebben a lyukban.
János bólintott, tekintetük a csöpögő mennyezet árnyékában összeforrt. A járat mélyéből ekkor tompa, fémes koppanás visszhangzott fel. L656 azonnal megtorpant, szenzorai halvány sárgáról vörösre váltottak, miközben a kis csoport a nyirkos falhoz lapult.