A tiltott kötődés

L656 szervokábele halk zümmögéssel feszült meg, ahogy a gép egy vak oldaljárat fali fülkéjébe húzta vissza a csapatot. A főágban fojtott, ütemes fémléptek visszhangoztak: egy őrszemidomított szonda haladt el felettük, vörös pásztázófényt vetve a párás, rozsdás csövekre.
Gábor bácsi a szájára tapasztotta reszkető kézfejét. – Csendben… – sziszegte alig hallhatóan, riadt szemekkel. – Észrevesznek.
A szűk sötétségben János szorosan Alinda elé állt, saját testével takarva a lányt a beszűrődő fénytől. Bár a csuklójára sütött G534-es jelzés a kolónia törvényei szerint csupán egy pótolható munkaerő-kódot jelentett, Alinda közelsége újra felszínre hozta benne a rég elfojtott emberi meleget.
– A nagymamád mindig elutasított – suttogta János halkan Alinda fülébe, miközben a szonda lépten-nyomon távolodott. – A kolónia szabályaira hivatkozott. Azt mondta, egy G534-esnek nincs joga kötődni, és a dinamóteremben nincs helye az érzelmeknek. De amikor a műszak végén senki sem látta, a pultomon hagyta a megspórolt porcióját. Tudta, mit érzek irántad. Bár féltett a büntetéstől, titokban ő is bízott bennem.
Alinda felnézett a fiúra. A kolónia szigorú napirendje felőrölte az időseket, de a nagymama megőrzött egy apró szikrát abból, mit jelent embernek lenni. János nem csak egy szám volt a gépezetben; ragaszkodása a kolónia legveszélyesebb lázadása volt.
L656 optikája halk kattanással újra sárgára váltott. – Tiszta a levegő – mondta feszülten a gép. – Haladnunk kell.
János megszorította Alinda kezét, és óvatosan kilépett a fülkéből a sötét folyosó felé.