Az átjáró küszöbén

A párás, dohos folyosón L656 lépteinek halk fémes kattogása törte meg a nyomasztó némaságot. János nem engedte el Alinda kezét; a lány ujjainak hűvös tapintása valóságosabb volt minden korábbi emléknél, amit a kolónia falai között őrzött. A szűk alagút egy lezárt szellőzőaknába torkollott, ahol a csövekből szivárgó meleg gőz átitatta a levegőt.
Gábor bácsi lemaradva, a rozsdás falnak támaszkodva zihált. – A térdem nem bírja ezt az iramot – sziszegte görnyedten, miközben gyanakvóan méregette a fiút. – Ha az őrszemek nem kapnak el bennünket, a feketepontok fognak végezni velünk. A rendszer nem felejt. A kihagyott műszakokért selejtezés jár.
– Nem megyünk vissza a pedálokhoz – felelte János határozottan. Alindára nézett, tekintetében olyan eltökéltség égett, ami a kolónia szabályozott világában szinte lázadásnak számított. – A nagymamád nem hiába bízott bennem. Tudta, hogy ez a hely elszívja az életet, ha hagyjuk. Ha elérem az L-szektor kapcsolótábláját, kiiktathatom a nyomkövetőket. Velem nem kell jönnötök, de Alindát nem hagyom itt.
Alinda közelebb lépett hozzá, megszorítva a fiú kezét. A félelem mögött egyre erősebben ébredt fel benne a felismerés: a döntés az övék. – Együtt megyünk – mondta halkan. – Nem a számok határoznak meg minket.
L656 optikája hirtelen feszült kattanással villant fel. – Figyelmeztetés – szólalt meg a gép gépies hangján. – A Fülke-14 felől ismeretlen biológiai jelzés érzékelhető. Az útvonal megváltozott.