Az emberség szikrája

János és Alinda lihegve csapódtak be a 14-es fülke félhomályos ajtóján, mögöttük Gábor bácsival, aki még az utolsó pillanatban berántotta a csikorgó fémlemezt. A szűk helyiségben halk zümmögés fogadta őket: az itteni terminál még nem kapta meg a központi zárlati parancsot, de a sárga karakterek már baljósan vibráltak az L-szektor térképén.
– Megcsináltuk... de mi lesz vele? Mi lesz az őrrel? – suttogta Alinda, miközben a nyirkos falnak dőlve próbált levegőhöz jutni. A tekintete a kis monitorra tévedt, ahol az imént elhagyott folyosószakasz státusza hirtelen pirosra váltott: Rendszerhiba: őrszem nem válaszol.
János megszorította a lány hideg kézfejét. A félelem szorítása most átadta a helyét valami másnak, egy rég elfeledett, meleg érzésnek. A nagymama meséi jutottak eszébe a régi világról, ahol az emberek még önzetlenül segítettek egymásnak. Az Őrszem döntése nem gépies parancs volt, hanem valódi emberi gesztus – és pontosan ez jelentette rá a legnagyobb veszélyt.
– Ha a Központ rájön, a selejtezőbe küldik – mondta komoran Gábor bácsi, miközben az elosztódobozhoz nyúlt, hogy kiiktassa a nyomkövetőket. – De felnyitotta előttünk az utat. Nem hagyhatjuk kárba veszni!
A fali automatából egyetlen utolsó adag ételmassza pottyant a fémcsőbe, épp mielőtt a panel végleg sötétbe borult volna. János felkapta a csomagot, és Alindára nézett. Már nemcsak a menekülés volt a tét, hanem az a felelősség is, amit a hátrahagyott őr bízott rájuk.