A generátor hangja

János óvatosan kettétörte a nyirkos masszatömböt. A nagyobbik felét Alinda felé nyújtotta, a kisebbet Gábor bácsinak adta, de az öreg csak megrázta a fejét, és a lány kezébe tolta az ő részét is. A fülke szűk levegőjében áradt a fém és a megrekedt izzadság szaga; az adagoló kihűlő motorja még egy utolsót kattant, azután végleg elnémult.
– Ezt nektek kell megennetek. Előttetek van még az út – dörmögte Gábor bácsi, miközben a fali szellőzőrács mögé nyúlt, és kinyitott egy rejtett, kézi működtetésű reteszt. – A 14-es fülke nem véd meg sokáig. A Központ perceken belül átfésüli az L-szektort, és ha az Őrszem nem felel a hívásokra, az egész folyosóblokkot elszigetelik.
Alinda megszeppenten nézett a tenyerében lévő ételre, majd Jánosra pillantott. Nem a szándék hiányzott belőle, hanem a bizalom, amit a kolónia évtizedek alatt kiölt az emberekből: a megszokás, hogy minden kortyért és szikráért küzdeni kell. János ráhelyezte a kezét a lány ujjaira, és bólintott. Abban a szótlan mozdulatban több volt, mint amit a dinamók ritmusa valaha kifejezhetett. Az ember nem attól lett ember, hogy túlélte a műszakot, hanem attól, hogy képes volt megosztani azt a kevés megmaradt meleget is.
– A generátor-egység felé kell mennünk – mondta János enyhe rekedtséggel. – A fővezeték csövei mentén kijuthatunk a felső szintre, mielőtt a lezárás teljessé válik.
A szellőző mögötti szűk csővezetékből száraz, forró levegő csapott ki. Gábor bácsi félreállt, utat engedve a fiataloknak. Amikor János belépett a sötét, durván megmunkált acélfolyosóra, hirtelen megérezte a hátrahagyott Őrszem döntésének súlyát: a szabadság nem egy távoli cél volt, hanem a döntések láncolata, amelyeket most nekik kellett végigvinniük.