A döntés ára — új hang

A kapcsolószekrény piros vészjelzője élesen pulzált, ahogy a központi hálózat felismerte a rendellenes áramköri átkötést. A kijelzőn sárga karakterekkel jelent meg a szigorú parancs: az L-szektor fejadag-automatáit azonnali hatállyal lezárták. A megszokott massza nem érkezik többé.
Gábor bácsi a nyirkos falnak lapult, tekintete a folyosón megtorpant Őrszemre szegeződött.
– Észrevette. Végünk – zihálta az öreg, kezei görcsösen szorították a rozsdás szerszámos táskát.
Az Őrszem lassan közelebb lépett. A sisakja ellenzője mögött nem hideg gépiség, hanem egy riadt emberi arc sejlett fel a villódzó kék fényben. A sokkolót a övéhez kapcsolta, de nem emelte fel a belső kommunikátort, hogy jelentést tegyen a Központnak.
– Ha itt maradtok, perceken belül elfognak – mondta az őr, hangja rekedt volt a szokatlan használattól. – A 14-es fülke felé menjetek! Ott még nem lépett életbe a zárlat.
János felpattant a relé mellől, s megragadta Alinda kezét. A lány ujjai hidegek voltak, de meglepő erővel szorította meg János tenyerét.
– És magával mi lesz? – kérdezte Alinda szaggatottan, visszanézve az őrre. – Ha kiderül, hogy átengedett... a selejtezőbe küldik!
Az Őrszem nem válaszolt, csak a falon végigfutó fénysávra nézett, amely most nem a pedálok kényszerű hajtásától, hanem a saját szándékuktól izzott. Nem volt már visszaútja: azzal, hogy nem szólt, ő is átlépte a határt.
– Fussatok! – sziszegte Gábor bácsi, és már lökött is a fiatalokon a sötétebb mellékjárat felé.
János nem habozott tovább. Meghúzta Alinda karját, s együtt rohantak a csövek sűrűjében a 14-es fülke iránya felé, miközben mögöttük felvisított a kolónia távoli vészszirénája.