A szándék mértéke — új hang

A szűk folyosó végén az ellenőrző-pont nehéz, rozsdás fémajtaja ködös gőzt pufogott. Gábor bácsi reszkető ujjakkal nyúlt a manuális reteszhez, miközben a kapcsolószekrény mögül szikrák pattogtak a nedves padlóra. A hálózat feszültsége kritikus szintet ért el; a kábelek szaga égett szigeteléssel töltötte meg a szűk teret.
– Ha ezt átkötjük, a központi rendszer leállítja a fejadag-osztót – suttogta Gábor bácsi, szemeiben a rettegés tüzével. – Elveszítjük a megszokott fejadagokat. Cserébe a fényben maradnak? Ez őrültség, János!
– Nem őrültség, hanem az egyetlen út – vágott közbe János, ahogy a félhomályban szétnyitotta a szunder-relé zsíros fedelét. – A kolónia évtizedek óta csak működik, de nem él. A lakókamrákban a többiek most először nem a pedálok ütemére lélegeznek, hanem a saját szívverésükre. Ettől vagyunk emberek, nem a kiosztott szintetikus masszától.
Alinda a falnak támaszkodva figyelte a vörösen izzó biztosítékokat. A szellőzőből halkan visszhangzott a lakókamrák felől érkező tompa morajlás – nem sikolyok, hanem ébredező emberi hangok zaja. A lány megértette, amit a nagymamája mesélt: a gép csak végrehajt, de az ember dönteni képes, még a sötétség kellős közepén is.
A folyosó kanyarulatában egy Őrszem sziluettje derengene fel. A fémes léptek megtorpantak. Az őr nem emelte fel a sokkolót; a hálózatban futó melegség őt is elérte, s elbizonyosodva állt a villódzó fényben. János egyetlen határozott mozdulattal átkötötte a tartalék dinamó vezetékét. Kék szikra lobbant, majd a búgás mély, egyenletes tónusba váltott: az L-szektor nem aludt ki, a fény ott maradt a falakon.