Az emberség mércéje — új hang

A váltómű éles szirénája harsant fel, szétzúzva a záróra fojtogató csendjét. A kolónia nyers napirendje visszavonhatatlanul elindult: a fémrekeszek ajtói fémes csattanással csúsztak vissza a falakba. Alinda felsegítette a fémágyról Nagymamát, akinek lábai megremegtek a hideg padlón. A lány szorosan fogta az idős asszony sovány csuklóját, miközben kiléptek a nyirkos folyosóra, ahol a műszakot kezdő tömeg máris lassan sodródott a dinamóterem felé.
János-g534 a rácsok tövében lapult. Arca sápadt volt az éjszaka lezajlott szomszédos haláleset után; rettegve pillantott a közeledő Őrszemek felé, szorosan a falhoz simulva. Nem messze tőle az új lakó éles, gyűlölködő hangon szitkozódott, amiért a mechanikus adagoló elnyelte a reggeli masszafejadagját. Dühödt kiabálása éles kontrasztot alkotott a megszokásból lépegető munkások gépies, fásult hallgatásával.
Alinda a hatos szektor elosztójánál megpillantotta L656-ot. A fiú egyetlen villanásnyi időre felnézett a kapcsolótábláról, tekintetük pedig egymásba kapaszkodott a kattogó gépsorok felett. Alinda tenyere megszorult a pedálok markolatán. A szüleire gondolt, az új lakó elfojthatatlan dühére és János remegő vállára. Ebben a fémkalitkában nem a generátorokat hajtó testenergia határozta meg a létezésüket, hanem az a láthatatlan elszántság, ami a félelem és a pusztulás ellenére is emberré tette őket.