A megőrzött horizont — más fényben

A pedálok nehézkesen lendültek mozgásba, a láncok fémes csikorgása betöltötte a fülkét. Nagymama lassan, szaggatottan szedte a levegőt a mellette lévő, alacsony terhelésű gépen. Amikor a falra szerelt ellenőrző lámpa halvány zöldre váltott, az idős asszony nem a műszerek mutatóját figyelte, hanem Alinda felé hajolt.
– Tudod, milyen volt a szél? – suttogta Nagymama, miközben a homlokáról lesöpört egy izzadt ősz hajtincset. – Nem a szellőzők gépies, olajszagú huzata. A szabadtéri szélnek melege volt, és fanyar földszagot hordott. Az én anyám még látta a nyílt horizontot 2030 előtt. Mesélte, hogy a napfény nem merült le, és nem kellett megszenvedni minden egyes wattért.
Alinda lába ritmikusan mozdult a hideg vaslapon, de a szeme előtt elmosódtak a generátor szürke bordái. A fojtogató munka közepette a Nagymama szavai úgy érték, mint egy tiltott rés a vastag betonfalon. Egy járőröző Őrszem nehéz léptei visszhangoztak a sáv szélén, mire az idős nő azonnal elhallgatott, de a tekintetében ott maradt a konok, elfojthatatlan fény.
– Azt a világot nem rácsok mögött mérik – tette hozzá még halkabban Nagymama, miután a fémes léptek elhaltak a távolban.
Alinda mélyet lélegzett, s a sáv átlójában újra elkapta L656 pillantását. Ráébredt, hogy a kolónia szigorú napirendje alatt létezik egy láthatatlan örökség, amit sem a záróra, sem a sziréna nem törölhet el.