Kétszáz év árnyéka — más fényben

Alinda közelebb hajolt a fémágyon fekvő öregasszonyhoz. Odakint a járőrök csizmáinak fémes kopogása lassan elenyészett a szektor vörös derengésében. A szomszédos cellából János-g534 fojtott, dühödt szitkozódása még átszűrődött a vékony vaslemezen, de a kolónia nehéz csendje hamarosan mindent betakart.
– Mamó… gondolsz még néha arra, amit a szüleid meséltek? – suttogta Alinda, miközben átkarolta a nagymama fázós vállát. – A kétezer-ötvenes évekről? Amikor az emberek még szabadon jártak a felszínen, és nem a pedálok üteme határozta meg a létezésüket?
A nagymama nehezen vett levegőt, szemei a sarkokban derengő vészfényre szegeződtek.
– Lassan kétszáz éve zárult ránk ez a fémkalitka, Alinda. Az én nagyszüleim még emlékeztek a természetes fényre. Nekünk már csak ez az örökölt fogság jutott… 2050 óta a kolónia az egyetlen világ, amit ismerünk. De a szüleid nem akartak belenyugodni ebbe.
Alinda elhallgatott, majd elpirult a homályban. A nagymama füléhez hajolt, hogy János se hallhassa odaátról.
– Mamó… L656 ma is a hatos szektor elosztójánál dolgozott. Nézett engem. Tudom, hogy tiltott dolog a Generátor egységben, de… nem tudom kiverni a fejemből.
– Pszt! – szisszent fel a nagymama, és törékeny ujjait a lány ajkára fektette. – Az Őrszemek nem ismernek irgalmat. A rendszert nem érdekli a szeretet, csak az emberi test energiája. Ha megneszelik az érzéseidet L656 iránt, őt is elviszik, ahogy a szüleiddel tették.
Alinda állkapcsa megfeszült. A düh, ami eddig emésztette, tiszta elszántsággá formálódott. Nem engedi, hogy a múlt megbosszulja magát a jelenükön.