A vörös derengés árnyéka

A sziréna éles, fémes visítása szétzúzta a fülke csöndjét. A kolónia szigorú napirendi zárórája lecsapott: a mennyezeti lámpák hunyorogva kialudtak, s a helyüket átvette az L-szektor tompa, vészjósló vörös derengése. A reteszek kattanása végigvisszhangzott a szűk folyosón, bebörtönözve a lakókat az éjszakai pihenőidőre.
Alinda nem mozdult. A düh, ami eddig emésztette, hideg, kemény elszántsággá szelídült. Nagymamája törékeny teste hirtelen megrándult a pokrócon; az öregasszony tüdeje sípolva hörgött, mintha az igazság kimondása minden maradék erejét felemésztette volna. Az idős szervezet már nem bírta a kolónia kíméletlen tempóját és a megvonások súlyát.
– Mamó… – suttogta Alinda, és letelepedett a szűk fekhely szélére.
Odakintről fémes léptek zajongtak. Az Őrszemek nehéz csizmái megálltak a szomszédos cella előtt. Egy tompa puffanás, majd egy rekedt, elhaló kiáltás hallatszott, amit nyers parancsszó fojtott bele a sötétbe. Az egyik szomszéd kimerült teste feladta a harcot a pedálok felett; a hálózat nem tűrt kimerülést, a halál itt csupán egyet jelentett az energiaellátás megszakadásával és a szektor tisztításával. János-g534 dühös dörömbölése hallatszott át a vékony vaslemez túloldaláról, de a járőrök közönyösen húzták végig a tehetetlen testet a folyosó hideg padlóján.
Alinda megfogta a Nagymama nyirkos kezét. A halál szaga ott lebegett az acélfalak között, de a lány szívében már nem a félelem uralkodott. Tudta, hogy a szülei emléke és az öregasszony lassan elhaló légzése egyetlen útra kényszeríti: ki kell jutnia az elosztóhoz, mielőtt a rendszer őket is végleg elnyeli.