Az elhallgatott nevek

Alinda kihúzta az ujját a bemarásból, és felegyenesedett. A fém sötét szaga összekeveredett a fülke állott, gépies levegőjével.
– Apám nem balesetben halt meg a generátornál – mondta csendesen, de a hangja már nem remegett. – És anya sem a láz miatt ment el. Ugye?
A Nagymama összekuporodott a szűk fekhely szélén. Ráncos keze úgy szorította a durva pokrócot, mintha az megvédhetné a falakon túl lapuló csendtől.
– Hallgass, Alinda – sziszegte, és kétségbeesetten a falra szerelt, halványan pislákoló hangérzékelő felé pillantott. – Semmit sem tudsz. A múlt csak teher. A rendben nincs helye emlékezésnek.
– A felvétel az ő hangjuk volt – lépett közelebb a lány. – A kolónia előtti időkről beszéltek. Napfényről, meg arról, hogy az ember nem csak táplálék a hálózatnak. Miért hazudtál nekem éveken át?
Az idős asszony szeme megtelt könnyel. A rettegés, ami eddig visszatartotta, egy pillanatra megtört a gyász súlya alatt.
– Mert életben akartalak tartani! – suttogta törötten. – Apádék hittek a szabad térben. Azt gondolták, a rendszer kijátszható. És amikor rájöttek az elosztó titkára, az Őrszemek nem kérdeztek. Apádat a dinamók közé vitték, anyádat pedig elnyelte az L-szektor. Egyedül maradtál. Csak én tudtalak elrejteni a nyilvántartások mélyén.
Alinda lassan bólintott. A családja nem eltűnt a semmibe: a kolónia áldozatai lettek. Most már tudta, ki ő, és mit kell folytatnia.