A bevésés ígérete

A villamos zár kattanása nemcsak a szellőzőből, hanem Alinda fejében is hirtelen csapódott le. A Nagymama megdermedt, mint akit rajtakaptak egy tiltott nassoláson, pedig épp ő maga sziszegte a házirend szigorát.
– Ne állj ott úgy, mint egy letöltött program! – suttogta kétségbeesetten az idős asszony, már-már könyörögve. – Behunyod a szemed, és igyekszel elfelejteni mindent, amit hallottál! Az Őrszemek még a lehallgatókat is bekapcsolják éjjelre, hogy a kolónia ne álmodjon rosszat.
Alinda nem hunyta be a szemét. A düh, ami eddig lángolt benne, most parázsló, hideg elszántsággá zsugorodott. Apja és anyja képe, ahogy a régi felvételen a napfényben nevetnek, élesen égett az emlékezetébe. Már nem félt. A nagymama üres fenyegetései, a rendszer által beléjük sulykolt rettegés most oly nevetségesnek tűnt. Mintha egy rozsdás, kopott drón riogatná a frissen programozott madarakat.
A lány lassan a földön heverő fémkupac, a Nagymama kincsesládájának fedele felé nyúlt. Nem a tartalmára fájt a foga, hanem a durva felületre, amibe édesanyja még kislányként bevéste az első, titkos jelét. Egy stilizált napkorongot. A nagymama átható pillantása a levegőben lógott, de Alinda nem tágított. Ujja végigsimított a hideg fémen, pont ott, ahol az évek pora és a gondos lefedések ellenére is érezhető volt a mélyedés. Egy halvány, alig látható vonal, a szabadság egy elmosódott, de mégis kitörölhetetlen szikrája. Ez nemcsak egy jel volt. Ez egy ígéret.