A hallgatás ára — új hang

A vészjelzők még hallgattak, de a csővezetékekben felmordult a hirtelen áramhiány. János a zsebébe süllyesztette a kártyát, majd az új lakóval együtt visszahúzódott a nyirkos járat árnyékaiba. Alinda nem várt rájuk; szaporázott léptekkel, lázasan sietett vissza a C-szektor szűkös lakófülkéjébe.
A mészporos fülke sötétjében a Nagymama ült a fémládán. Amint a retesz megcsikordult, az idős asszony felpattant, sovány ujjai vészjóslóan meredtek a lányra.
– Hol voltál? – csattant fel nyersen a Nagymama. – A szektorfelelős már kétszer pásztázta a folyosót! Apád is pontosan így kezdte, mielőtt a negyedik szinten nyoma veszett. Azt hiszed, neked mindent szabad?
– Apám megbízott benned, és te hagytad, hogy elvigyék! – vágott közbe Alinda, hangja megcsuklott a felgyülemlett dührohamtól. – Sosem mondtad el az igazat róluk! Csak a meséket mormoltad a napfényről, miközben anyám és apám testét beforgatták a kolónia tápanyagciklusába!
– Hallgass! – sziszegte a Nagymama, és hirtelen haraggal megragadta a lány csuklóját. – Apád ostoba volt és meggondolatlan! Az életeteket védtem azzal, hogy hallgattam! Ha az Őrszemek megneszelik, mit tudunk, minket is a megsemmisítőbe dobnak.
Alinda kirántotta a karját. A családi elhallgatások fala végleg megrepedt, miközben a szellőzőből felhangzott a villamos zár kattanása: a napirendi záróra lesújtott.