A tiltott kötődés — új hang

A kártya rekedt kattanással csúszott a süllyesztékbe. A porlepte képernyő sarkában halvány, zöldes derengés gyúlt, és a hangszóróból sercegő, szaggatott hang szólalt meg. Egy régi felvétel töredéke volt: egy női hang beszélt a nyitott égboltról, a napfény melegéről és az önként vállalt kötődésről, amit nem a kolónia fejadagjai és kirendelt feladatai szabtak meg.
– Ez... nem mesterséges – suttogta Alinda, és közelebb lépett. – A Nagyi pontosan erről mesélt. Hogy régen az emberek maguk választották meg, kit szeretnek. Meg hogy az emlékeket nem lehetett felülírni.
– A Napfény Örökösei még őrizték a szabad választás jogát – bólintott János, miközben a vezérlőpult haldokló fényeit figyelte. – De a rendszert ez veszélyezteti. A kötődés gátolja a teljesítményt.
Alinda elszorult torokkal hallgatott. Eszébe jutott L656, a fiú a szomszédos szektorból, akinek a nevét még kimondani is tilos volt a generátorok mellett, és akiről eddig csak a Nagyinak mert beszélni a sötétben. A gondolat, hogy a szeretet nem hiba, hanem az emberi létezés alapja volt egykor, egyszerre tette feszültté és elszánttá.
– Észre fogják venni az áramfelvételt – figyelmeztetett az új lakó halkan, az ajtó nyílása felé pillantva. – A hálózat feszültsége ingadozik. Ha az Őrszemek bemérik ezt a fülkét, végünk.
– Elég volt ennyi – mondta János, és határozott mozdulattal kikapta a kártyát. A képernyő azonnal kihunyt, de az elfeledett szavak visszhangja ott maradt a szűk térben.