Az emberi tényező

A nehéz csizmák zaja teljesen elhalt a fémrácsok alatt, de a feszültség nem csökkent a csarnokban. A transzformátor halk sercegése helyett most a három ember zihálása töltötte be a teret. Alinda lába mechanikusan mozgott a pedálon, bőre izzott a kimerültségtől, de tekintetében éles, metsző düh égett.
– Ne nyúlj hozzá! – szisszente János felé, aki még mindig a tehermentesítő kart markolta. – Nem kell a szánalmad. Nem vagyunk elromlott alkatrészek, amiket meg kell javítani!
János arca eltorzult a méregtől. Keze görcsösen szorult a hideg vasra, ereiben lüktetett a felgyülemlett tehetetlenség.
– Ha a hálózat letilt, mindannyiunkat a szigetelőbe visznek! – vágta vissza fojtottan. – Nem szánalomból teszem, te ostoba. Meg akarok maradni!
– Megmaradni? – Alinda felnevetett, s a hangjában nem volt semmi gyerekes, csak fagyos irónia. – Így? Mint egy pár láb, ami kalóriát éget a gépeknek? Ez nem élet, János! A nagymama is csak mesél a régi világról, mintha az számítana bármit is, miközben naponta eladja az utolsó csepp erejét a semmiért!
A nagymama nem nézett rájuk. Bár lábai ütemesen jártak, feje lehorgadt, arca a szürke korom alatt megsavanyodott a keserűségtől.
– A mesék tartottak életben, kislányom – mondta fojtott, éles hangon. – Mivel ha elfelejted, mi voltál, csak a wattok maradnak. Akkor tényleg nem leszel ember, csak egy dinamó alkatrésze.
– Már most is azok vagyunk! – csattant fel Alinda, miközben a wattmérő mutatója baljósan megremegett.