A szív áttétele

A dinamoterem gépies zúgása mögött nehéz csend telepedett a három emberre. János g534-es jelzésű munkásruhájának ujja feszült az izmaira, ahogy dühösen a tehermentesítő karra markolt. Tekintete Alinda metsző szavai után az idős asszony kimerült, gépiesen mozgó alakjára tévedt. A férfiban nem a gépi fegyelem, hanem az elfojtott, lázadó féltés munkált. Egyetlen szilárd, mégis óvatos mozdulattal megváltoztatta a tengely szögét, hogy a teher egy részét észrevétlenül átvegye tőle.
– Ne tedd, János! – szólt rá a nagymama fojtott, szinte kemény hangon. A szeme villámlott a méregtől, de a hangjában tompa rekedtség bujkált. – A kolónia szabályai tiszták. A szektorok közötti tiltott segítségért büntetés jár. Nem kell a kockázat!
– Nem érdekelnek a szabályaik – csattant fel János, miközben a szája széle megremegett. – Nem fogom végignézni, ahogy ez a szerkezet felemészt.
Alinda mozdulatlanul figyelte a kettőjük közötti láthatatlan feszültséget. A lány most látta először igazán tisztán: a nagymama elutasító, szigorú szavai mögött nem hidegség állt, hanem a félelem attól, hogy elveszíti az egyetlen férfit, aki iránt még érzett valamit. A nagymama titokban kedvelte Jánost, még ha a kolónia szigorú rendje tiltotta is az ilyen kötődést. Alinda mellkasában a düh helyét átvette a meggyőződés: ha a szeretet még a vasrácsok között sem alszik ki, a szabad élet nem csupán régi mese.