Az emberi mérték — új hang

János nem húzta vissza a kezét. A hideg fémhengert óvatosan az idős asszony szalmafekhelyének szélére csúsztatta, közvetlenül a rongyok alá, ahová a hősugárzás apró foltban szivároghatott ki. A mozdulat nem gépies parancs volt, hanem tudatos döntés: felülírta a protokoll hideg logikáját.
– Nem a szabvány számít – mondta János fojtott hangon, tekintetét a fülke sötét sarkába szegezve. – Hanem az, hogy megérjük a váltást.
Alinda előrelépett a rács árnyékából. A mellkasát szorító félelem ellenére a tekintete megváltozott, amikor az öregasszony törékeny, megfáradt vállára tette a kezét. A falakon túl még mindig hallatszott az Őrszemek fémes lépteinek távoli moraja, de ebben a szűk zugban a rettegést felváltotta valami más: az egymás iránti felelősség néma elismerése. A kolónia falai között az ember nem a beültetett kódoktól vagy a kiosztott adagoktól vált emberré, hanem az ilyen elfedett, dacos döntésektől.
– A Napfénnyel kapcsolatos meséid... – suttogta Alinda a Nagymamához fordulva, ahogy a feltöltött kondenzátorszál gyenge, borostyánszínű derengést vont a megviselt arcuk köré. – Ugye igazak? Mondd, hogy létezik még az a világ!
A Nagymama lassan rákulcsolta ujjait a lány kezére. A félelem szorítása egy pillanatra engedett benne, ahogy Jánosra pillantott. A G-szektoros férfi nem mozdult, de a jelenléte védelmet nyújtott a sötétben. Nem a törvény, hanem az akarat tartotta őket életben.