Kódolt lélegzet

A fűtőszál borostyánsárga fénye halkan sercegett a nehéz, nyirkos homályban. A Nagymama ujjai lassan elernyedtek Alinda kezében, de a tekintetében megmaradt az a makacs izzás, amit a Kolónia egyetlen szabályzata sem tudott leírni. János a fülke ajtaja felé fordult, feszülten figyelve a folyosó felől szivárgó neszeket. Az L-szektor sötétsége fojtogató volt, a leállt szellőzőrendszer miatt a levegő másodpercről másodpercre nehezebbé vált.
Hirtelen ritmikus, fémes morajlás futott végig a falba süllyesztett csővezetéken. Nem a generátorok megszokott, gépies lüktetése volt ez, hanem valami más: három gyors, majd két elnyújtott koppanás.
János azonnal megdermedt. Ismerte ezt a jelet a mélyben lévő dinamótermekből. A pedálosok titkos kódja volt, amit csak akkor használtak, ha a hálózatot szándékosan túlterhelték, vagy ha az Őrszemek váratlan ellenőrzésre indultak a szektorok között.
– Ez... ők azok? – suttogta Alinda, és a hangja elcsuklott a félelemtől.
– Nem az Őrszemek – felelte János alig hallhatóan. – A lenti részleg. Jelzik, hogy a zárlat nem baleset volt.
A férfi nem habozott. Előhúzta a zsebéből a karbantartó kulcsot, és a fémágy vázához szorítva kétszer, röviden visszaütött a csőre. A fémes hang élesen terjedt el a sötét járatokban. Ez a válasz több volt, mint puszta nyugtázás: a lázadás első, tudatos szikrája, amellyel összekötötte a fülke lakóit a lenti elégedetlenekkel. A falakon túli sötétben most először nemcsak az elnyomás, hanem az összefogás ritmusa is lüktetni kezdett.