Az emberi mérték

Alinda lassan közelebb csúsztatott egy vékony, kopott takarót a nagyanyjához. Az idős asszony szeme még mindig a rács sötétjét kémlelte, de a feszültség lassan engedett a vállában. A fülke sarkában Kálmán megmordult, s felülve megdörzsölte borostás arcát. A légiós tekintete a rács alatt felejtett, halk sziszegéssel hűlő fűtőelemre tévedt, amit János hagyni kényszerült.
– Ostobaság volt elküldeni őt – morogta Kálmán fojtott hangon, miközben riadtan hallgatózott a folyosó felől érkező fémes zörejekre. – Fagyni fogunk, ha a szektor hálózata teljesen leáll.
– Nem a hideg öli meg az embert ezen a helyen, Kálmán – fordult felé Nagymama, s a hangja váratlanul szelíddé szelídült. – Hanem az, ha elfelejti, miért dobog a szíve. János nem csak a wattokat hozta nekünk. A gondoskodást hozta. A kolónia csak kalóriát meg áramot számol, de az ember nem gépezet.
Alinda megszorította a nagyanyja nyirkos kezét. A lány mellkasát még fojtogatta a félelem, de a szavak melege átjárta a fülke rideg félhomályát.
– És te... még mindig szereted őt? – kérdezte Alinda alig hallhatóan.
Nagymama nem felelt azonnal. Csupán óvatosan bólintott, miközben Kálmán feszült arca a sarokban egy pillanatra elgyengült. Ebben a zárt világban most először sejlett fel a válasz arra, hogyan maradhat meg ember az ember.