A rács túloldalán

Kálmán horkantva fordult a fal felé a sarokba dobott matracán, mit sem törődve a kolónia szigorú napirendjével. A fülke nyomasztó félhomályában Alinda a nagyanyja mellé húzódott, de az idős asszony tekintete nem a fémnyomtatott falakon járt, hanem a mennyezeti rács sötét résén.
Halk, ritmikus koppanás hallatszott a csővezeték felől. János nem ment messzire. A G534-es jelzésű férfi árnyéka újra feltűnt a rács mögött, s sovány keze egy apró, szigetelőszalaggal körbetekert fűtőelemet csúsztatott át a szűk rést kiaknázva.
– Vedd el, Józsa – suttogta a férfi fojtott, szaggatott hangon, megszólítva a nagymamát a régi, betiltott nevén. – A hálózat megingott. Ez még tartja a meleget a fülkétekben, mielőtt teljesen lekapcsolják a szektort.
Nagymama keze meglódult a fémdarab felé, de félúton megtorpant. Arca megkeményedett, s riadtan pillantott Kálmán szuszogó alakjára.
– Tűnj innen, G534! – sziszegte élesen, bár a hangja megremegett. – A kolónia törvénye tiltja az illegális áramköröket. Nem tartok igényt a szabálytalan holmidra, és rád sem!
János megadóan bólintott, s ujjai lassan elengedték a kis melegítőegységet, majd alakja végleg elenyészett a csövek homályában. Amikor a léptek zaja elhalt, Nagymama halkan felnyögött. Remegő tenyerét a hideg vasrácsra tapasztotta, pontosan oda, ahol a férfi keze az imént pihent. Alinda ekkor értette meg: nagyanyja elutasító szigorúsága mögött halálos félelem és elfojtott gyengédség lakozik – csupán óvni próbálta az egyetlen embert, aki még számított neki.