Az emberi mércével mért teher

A generátorterembe lépve sűrű, ózonszagú forróság csapott le rájuk. A lendkerekek a vörösen vibráló fénykévék alatt pörögtek, s a megszokott ütemes kattogás helyét felváltotta a túlhajtott dinamók mély, fenyegető búgása. A hálózat kétszeres energiát követelt, mintha a kolónia éhes gyomra sosem telne meg.
– Helyre! Mindenki a saját pedáljához! – dörrent meg az Őrszem gépies, fémes hangja a védőrácsok mögül.
A nagymama lába megcsuklott az emelvény lépcsőjén, ahogy a hirtelen rászakadó ellenállás megtorpantotta a hajtókart. János egyetlen határozott mozdulattal benyúlt a gép mellé, és saját nyers erejével vállalta át a nehéz acélkar nyomását. A fém forró volt, izmai görcsösen megfeszültek, de nem engedett. Nem hagyta, hogy a rendszer elnyelje a kimerült asszonyt.
Alinda azonnal melléjük lépett, óvón átkarolva a nagymamát. A riadalom lassan átadta helyét valami mélyebb, emberibb elszántságnak.
– Látod, kislányom? – suttogta a nagymama halk, elcsukló hangon, miközben Jánosra nézett. – Nem a fogaskerekek meg az áramkörök határozzák meg, kik vagyunk. Amíg figyelünk egymásra, amíg átvállaljuk a másik terhét... addig emberek maradunk.
János összeszorított foggal, de melegen pillantott Alindára a lüktető vörös fényben. A gép hideg acélja közt megszületett az, amit a kolónia sosem tudott letranszformálni.