2222 · Darnay Merse
Az ember árnyéka
A folyosóban a csend fojtogatóbb volt, mint azelőtt bármikor. Az Őrszem mozdulatlanul állt, optikája G302 felé fordult, mint egy néma jóváhagyás. G302 felügyelő, akinek sápadtsága gyorsan apadt, kihúzta magát. Szemeiben a pillanatnyi félelem helyét átvette a rideg protokoll rideg elszántsága. A nagymama eltűnése csak egy adat volt a rendszerben, egy szükséges lépés a stabilitás felé. Azonban az L-szektor hálózata még mindig épphogy tartotta magát, a zúgás mélyen a falakban még hallható volt, bár halkabban.
Alinda lassan felemelkedett a térdeiről, kezét ökölbe szorítva, ám nem a gyász, sokkal inkább a tehetetlen düh feszítette tagjait. Tekintete a sötét nyílás felé siklott, ahol a nagymama alakja eltűnt. János mellette állt, mereven, tekintete üresen meredt előre. Az emberi élet értéke, vagy annak hiánya, élesen kirajzolódott előttük. Vajon mitől ember még az, akit pusztán biokapacitásként kezelnek? A kolónia működése, a kíméletlen protokollok, amelyek az életet és a halált is gépi logikával ítélik meg, most még brutálisabban tárultak fel.
„A hálózat ideiglenesen stabilizálódott,” mondta G302, hangja visszanyerte szokásos, éles parancsoló tónusát. „De a megnövekedett igények miatt azonnali intézkedésekre van szükség. Bio-kapacitás növelés, a megszokottnál is intenzívebben. G534, Alinda, vissza a fülkékbe! Nincs idő tétlenkedni.”
János arca megkeményedett, de nem szólalt meg. Alinda azonban már nem ugyanaz a lány volt, mint percekkel ezelőtt. Bár a félelem még ott ült a szívében, egy apró, szikrázó ellenállás kezdett ébredezni benne. A nagymama emlékének – a régi világ elhalványult meséinek – emlékeztetése most sokkal fájdalmasabban égett. A kolónia szürke rutinja folytatódott, de az árnyék, ami a folyosó végén elnyelte a nagymamát, most egy életre nyomot hagyott bennük. Nem csak a félelem, hanem egy mélyen gyökerező kérdés is ébredezett: hogyan lehetnek emberek egy olyan rendszerben, amely csak erőforrást lát bennük? Az L-szektor lakóira nehezedő nyomás, a megnövelt biokapacitás iránti igény nem csupán fizikai terhet jelentett, hanem a méltóságuk elleni támadást is.
Alinda lassan felemelkedett a térdeiről, kezét ökölbe szorítva, ám nem a gyász, sokkal inkább a tehetetlen düh feszítette tagjait. Tekintete a sötét nyílás felé siklott, ahol a nagymama alakja eltűnt. János mellette állt, mereven, tekintete üresen meredt előre. Az emberi élet értéke, vagy annak hiánya, élesen kirajzolódott előttük. Vajon mitől ember még az, akit pusztán biokapacitásként kezelnek? A kolónia működése, a kíméletlen protokollok, amelyek az életet és a halált is gépi logikával ítélik meg, most még brutálisabban tárultak fel.
„A hálózat ideiglenesen stabilizálódott,” mondta G302, hangja visszanyerte szokásos, éles parancsoló tónusát. „De a megnövekedett igények miatt azonnali intézkedésekre van szükség. Bio-kapacitás növelés, a megszokottnál is intenzívebben. G534, Alinda, vissza a fülkékbe! Nincs idő tétlenkedni.”
János arca megkeményedett, de nem szólalt meg. Alinda azonban már nem ugyanaz a lány volt, mint percekkel ezelőtt. Bár a félelem még ott ült a szívében, egy apró, szikrázó ellenállás kezdett ébredezni benne. A nagymama emlékének – a régi világ elhalványult meséinek – emlékeztetése most sokkal fájdalmasabban égett. A kolónia szürke rutinja folytatódott, de az árnyék, ami a folyosó végén elnyelte a nagymamát, most egy életre nyomot hagyott bennük. Nem csak a félelem, hanem egy mélyen gyökerező kérdés is ébredezett: hogyan lehetnek emberek egy olyan rendszerben, amely csak erőforrást lát bennük? Az L-szektor lakóira nehezedő nyomás, a megnövelt biokapacitás iránti igény nem csupán fizikai terhet jelentett, hanem a méltóságuk elleni támadást is.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- alinda
- g302
- janos-g534
- orszem
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.