Az elvett fény jussa

A szervizakna nedves falairól ózon és hideg rozsda szaga áradt, ahogy a három menekülő mélyebbre hatolt a csövek labirintusában. Alinda előrevilágított L656 lámpájával, s a sárgás fénysugár egy nehéz, elfalazott fémzsilipre esett, amelynek kopott fedelén egy elmosódott, sugaras napkorong gravírozása derengelt.
Nagymama megtorpant a jelzés előtt, s óvatosan végighúzta ujjait a hideg rézfelületen.
– A kolónia hajnalán a felszíni gyűjtők még szabadon táplálták a szektorokat – suttogta fojtott hangon, ügyelve arra, hogy szavai ne verődjenek vissza a szűk járatban. – Mielőtt az Őrszemek hatalomra jutottak, nem a pedálok nyelték el az emberi erőt. Azok gyerekei vagyunk, akik még építették a tükröket... mi lennénk a napfény igazi örökösei. De a gépi rend elvette tőlünk a jussunkat, és kisajátított minden energiát.
János-G534 nem vesztegette az időt. Ép karjával a zsilip melletti rozsdás elosztódobozhoz lépett, s egy kiálló fémrúddal feszíteni kezdte a borítást.
– Ha az L-szektor átkötését ráengedem erre a régi napelem-csomópontra, a túlterhelt hálózat feszültsége megugrik – mondta szaggatottan János, miközben az izmai megfeszültek. – De ez az egyetlen esélyünk, hogy kinyissuk a lenti reteszt anélkül, hogy a központi jeladó azonnal riasztaná a járőröket.
Alinda közelebb lépett, a lámpát a nyitott elosztó rézkábeleire irányítva. A vezetékek szikrázva pattogtak, s a járatok mélyén felmorajlott az átirányított áram. Tettükkel a múlt törölt jussát követelték vissza a sötétségtől, még ha a feszültségingadozás fel is keltette a hálózat figyelmét.