A megőrzött láng

A nehéz fémzsilip tompa csattanással engedett a túlterhelt hálózat feszültségének, s a feltáruló résből szinte feledésbe merült, száraz levegőáramlás csapott ki. János megégett, kormos tenyérrel támaszkodott a falnak, miközben a távoli szervizcsövek felől már felmorajlott az Őrszemek válaszreakciója. Nem volt idő késlekedni: a három menekülő átsiklott a szűk nyíláson, mielőtt a biztonsági reteszek újra lezárhattak volna.
A zsilip mögött egy elhagyatott, száraz fülke fogadta őket, távol a dinamók gépies dobolásától. Nagymama térde megbicsaklott a kimerültségtől, de Alinda azonnal mellé lépett, s gyengéden átkarolta idős derekát. A lány megérezte Nagymama törékeny vállának remegését, s ujjai szorosan összefonódtak a szürke, ráncos kézzel.
– A kolónia napirendje szerint mi csak fogyasztók és termelők vagyunk, Alinda – suttogta a nagymama, miközben tekintete a fiatal lány arcára tapadt. – A törvények azt mérik, hány wattot ad a tested a hálózatnak. De az ember nem a gépek számításaiból lesz ember. Hanem attól a melegtől, amit akkor is megosztunk egymással, amikor a sötétség teljesen körülzár bennünket.
János mozdulatlanul állt a bejáratnál, fél szemmel a járatot figyelve, de pillantásában mély féltés és csendes hűség tükröződött. Alinda mellkasát különös, reményteljes forróság járta át: megértette, hogy a kolónia elveheti a fényt, de a bennük élő gondoskodást és az egymás iránti ragaszkodást soha nem törölheti el.