Kétszáz év árnyéka

János elmozdult a zsilipnyílástól, és a fülke sötét sarkában húzódó, omladozó szellőzőjárathoz lépett. – Az Őrszemek nem hagyják megtorlatlanul az L-szektor túlterhelését. Perceken belül lezárják ezt a körzetet – suttogta, miközben kormos kezével megvizsgálta a járat vashálóját.
A falon, közvetlenül a csővezetékek mellett, egy megfakult öntvénytábla állt ki a betonból. A rozsdás fémen kivehető volt a vésett évszám: 2050. Nagymama lassan odalépett, és megérintette a hideg szegélyt. Neki még a saját nagyszülei meséltek arról az esztendőről, amikor az első családok menedéket keresve lehúzódtak a föld alá a lakhatatlanná vált felszínről.
Alinda ámulva nézte a kétszáz éves jelzést. A lány számára a kolónia sosem jelentett biztonságot, csak egyetlen szűk, gépies valóságot. 2050 óta generációk nőttek fel a pedálok mellett, s az itt élőkkel elhitették, hogy az emberi élet értéke csupán a megtermelt wattokban mérhető. De a 2222-es jelen fojtogató napirendje mögött Alinda most először sejtette meg, hogy az ősei nem a gépek kiszolgálására választották ezt a fogságot.
– Menjünk – intett János, és egy határozott rántással kiemelte a meglazult rácsot. A sötét alagútból hűvös levegő áradt ki, miközben a távoli járatokban már megrebbent az Őrszemek első jelzőfénye.