Az elszürkült fénykép

János a szűk vágat torkában megállt, és a fénysugarat a rozsdás rácsra irányította, ami a függőleges szellőzőaknát takarta. A fémrács mögött vak sötétség tátongott, de a felfelé áramló hideg levegő most már határozottan süvített.
– Át kell másznunk ezen – suttogta János, és a vállával feszült a korhadt vasnak. – Odafent a régi elosztókamra van.
Nagymama azonban nem mozdult. Megtorpant a csővezeték tövében, és remegő kézzel a kabátja belső zsebébe nyúlt. Egy megtört szélű, elszürkült papírlapot húzott elő – egy régi fényképet, amit eddig gondosan rejtegetett a kolónia ellenőrei elől. A képen zöld fák és egy napsütötte kert elmosódott kontúrjai látszottak.
– A nagyszüleim háza mögött... pontosan ilyen hűvös volt a levegő – motyogta az idős asszony, ujjával végigsimítva a kopott papírt. – Még emlékszem, mikor mesélték, milyen volt szabadon állni az ég alatt. Nem pedálok pörgése, nem gépzaj... csak a csend.
– Hagyja már ezt a hülyeséget! – sziszegte Alinda hirtelen haraggal, szinte kirántva a fotót Nagymama kezéből. A rettegés türelmetlen méreggé torzult a hangjában. – Nem érdekelnek a meséi! Az emlékeiből nem fogunk megélni, ha elkapnak az Őrszemek! Maga miatt lassulunk le!
– Alinda, halkabban! – szólt rá János fojtottan, miközben a rácsot feszegette egy fémrúddal.
– Nem igaz, hogy mindig a múlton rágódik! – csattant fel Alinda, bár a szeme sarkában könnyek gyűltek fel. – Nekünk nincs égboltunk, sem kertünk! Csak ez a nyirkos lyuk van, és ha nem mozdul, mind meghalunk!
Nagymama nem válaszolt. Szótlanul nyújtotta vissza a kezét a fényképért, de a tekintetében lévő makacs szomorúság megállította a lányt. Az emlék fájdalmas volt, mégis az egyetlen dolog, ami nem hagyta őket teljesen elgépiesedni.