A holnap fonalai

János egy utolsó, erőteljes rántással kibillentette a rozsdás rácsot a helyéről. A fém csikordulva engedett, és a sötét nyílásból beáramló huzat azonnal belekapott Alinda hajába, de ez a szél már nem tűnt olyan fenyegetőnek. János átbújt a szűk nyíláson, majd visszafordult, és a kezét nyújtotta Nagymama felé. A mozdulatában nem a kolónia mérnökök gépies hatékonysága volt, hanem valami tiszta, rég elfeledett tisztelet.
– Jöjjön, Teréz – mondta halkan, a nevén szólítva az asszonyt, ami a lenti szektorokban súlyos szabályszegésnek minősült. – Nem hagyom itt magát.
Nagymama megtorpant, és büszkén kihúzta magát. A kolónia szigorú törvényei szerint a különböző generációk és munkacsoportok közötti személyes kötődés tiltott volt, és az idős asszony évtizedekig eszerint élt, elutasítva minden felesleges érzelmet.
– János, maga csak egy G-osztályú technikus, tartsa a távolságot! – felelte ridegen, de a hangja megremegett, és a tekintetében ott csillogott a viszonzott elismerés szikrája. Titokban mélyen hálás volt a férfi makacs gondoskodásáért, amely felmelegítette a jéghideg járatokat.
Alinda figyelte őket, és a haragja hirtelen elpárolgott. Megérezte, hogy ez a tiltott, apró kapocs az, ami valóban emberré teszi őket a gépek rideg világában. Visszaadta a fényképet Nagymamának, most már óvatosan, szinte bocsánatkérően.
– Menjünk – suttogta a lány, és életében először nem a bénító félelmet érezte, hanem a fenti elosztókamrából beszivárgó tiszta levegő ígéretét. Van kiút, és együtt meg fogják találni.