A vakvágány retesze

János mögött nehéz fémajtó záródott le, elreteszelve a vakvágányt, amelyen eddig osontak. A nehéz, rozsdás láncok csikordulása jelezte, hogy a visszautat végleg elvágták az őrszemek elől. A sötét, elfeledett járatokban csak a zseblámpáik halvány fénye világította meg a nyirkos falakat. A kolónia szigorú napirendje, az állandó pedálhajtás és a kényszerű munka emléke még mindig ott nehezedett a vállukon, feszültté téve minden mozdulatukat.
– Gyorsabban kell haladnunk, Teréz. Nem maradhatunk itt – sziszegte János, miközben a kezében tartott feszítővasat a következő szűk folyosó irányába fordította. Hangja nyers volt a fáradtságtól, a technikusok fegyelme mögött ott parázslott az elfojtott düh.
– Tudom, hogy mi a dolgom, János! – vágott vissza az idős asszony. – Ne parancsolgasson, mintha egy lusta pedálos lennék a kettes szektorból!
Alinda a falnak támaszkodva figyelte őket. Bár az előbb még megérintette a kettejük közötti furcsa, tiltott kötelék, a bezártság és a bizonytalanság újra felszította benne a dühöt. Nem bízott a sötét vágatban, amely még mélyebbre vezette őket a föld alá, ahelyett, hogy a felszín felé vitte volna őket.
– Mindketten hallgassanak végre! – fojtotta vissza a kiáltást Alinda. – Ha elkapnak minket, nem fog számítani, ki kinek parancsolt. Csak a test-energiánk kell majd nekik a generátorokhoz!
A lány szavai súlyosan hullottak a hideg levegőbe. János nem felelt, csak bólintott, és intett, hogy kövessék. Ahogy beljebb nyomultak az elfeledett járatok mélyére, a levegő hirtelen megváltozott: a megszokott gépzsír és ózon szaga helyett valami dohos, régóta érintetlen nehézség telepedett rájuk. Egy hatalmas, elhagyatott elosztókamrába értek, ahol a falakon vastag, fekete csövek futottak, mint valami gigantikus, elhalt élőlény erei. Itt, a sötétség mélyén egy ismeretlen, halk morajlás fogadta őket, ami nem a megszokott generátorok zaja volt.