A fémrács mögött

János megfeszítette az izmait, és a feszítővasat a kamra sarkában húzódó, rozsdás szellőzőrács mögé ékelte. A fém süket reccsenéssel engedett, ahogy az évtizedes por és a kiszáradt korom záporozott a kőlapokra. A megnyíló résből hirtelen csípős, hűvös levegő áramlott ki, amely nem a géptermekből kényszerített, elhasznált gőz szagát hordozta.
– Nyitva van – morogta János, miközben félrelökte a nehéz vasrostélyt. A feszültségtől éles hangja visszahangzott a csövek között. – Ez az akna átvág a lezárt szektoron. Ha szerencsénk van, elkerüljük az őrszemek figyelőrendszerét.
Nagymama a falnak támaszkodva közelebb lépett, és megérintette a szellőző nyirkos peremét. Szemeiben egy régi, eltemetett világ emléke lobbant fel.
– Ez a huzat... pontosan olyan, mint amilyennek a szabad eget leírták – suttogta fojtott indulattal. – Amikor a levegőt még nem a pedálok hajtották, és nem kellett fizetni minden egyes belégzésért.
– Hallgasson végre! – csattant fel Alinda, megragadva az idős asszony karját. Hangja remegett a dühtől és a tehetetlenségtől. – Elég a mesékből! A maga elfeledett világa nem fog megmenteni minket, csak elveszi a maradék józan eszünket! A szabad ég nem létezik, csak ez a nyomorult járat!
– Ha elfelejted, honnan jöttünk, már most a generátorok martaléka vagy! – vágott vissza Nagymama szigorúan.
János erélyesen közéjük lépett, s a sötét nyílásra mutatott. – Elég! A szellőző szabad, de nem marad nyitva örökké. Indulás!