Az L-szektor csendjében

János elsőként csúszott be a sötét nyílásba. A feszítővasat maga után húzta, hogy azzal támassza ki a rácsot, amíg mindenki átjut. A fém sikoltva karcolta a falat, ahogy a testét áthúzta a keskeny járaton. A korom és a rozsda szaga fullasztóan tapadt a levegőben. Mögötte Alinda habozott, szemei rémülten tapadtak a sötétbe vesző aknára.
– Induljunk már! – suttogta Nagymama fojtottan, Alinda karját meglökve. – Nincs időnk! Az őrszemek körbejárnak. Ha itt találunk minket, vége.
Alinda mélyet sóhajtott, majd ő is behúzta magát a hideg, fémillatú folyosóba. Az akna hirtelen szűknek és végtelennek tűnt. A külvilág morajlása elhalt, helyét a saját szívverésük dobogása vette át, és egy távoli, ismeretlen eredetű, fémes kattogás, ami mintha mélyebbről, az L-lakó szektorból érkezett volna. János már kúszott előre, a sötétben tapogatózva, keresve a következő rögzítési pontot. Érezte, ahogy a feszültség szorítja a mellkasát, minden neszre összerezzent.
Nagymama utoljára lépett be, és ahogy a rácsot maga mögött hagyta, egy pillanatra megtorpant. Szemei az elhagyott folyosó felé révedtek. A lezárt vakvágány, amit maguk mögött hagytak, most már véglegesen elvágta őket a múlttól. A jövő, ha létezett, valahol ebben a nyomasztóan néma, rejtett járatban várt rájuk, az L-szektor tiltott csendjében. A szellőző most már végleg a sötétségbe zárta őket, a generátorok megszokott zúgása helyett a saját lélegzetük rekedt hangjait hallva. Tudták, hogy innen nincs visszaút, és a kolónia napirendje most már nem a mindennapi küzdelmük, hanem a túlélésük ellensége volt.