A szellőzőnyílás huzatja

János elpakolta a szerszámot a vászonzsebébe, és a szektorlámpa keskeny csóváját beljebb irányította a nyirkos alagútba. A gyenge fény visszatükröződött a nyers sziklafalakról meg a mennyezeten futó, elrozsdásodott csövekről. A leválasztott érzékelők néma, fekete szemekként maradtak mögöttük a vakvágány falán.
– Indulnunk kell – mondta János halkan, miközben feszülten a háta mögé pillantott. – A központi felügyelet hamarosan érzékeli az adathiányt. Még ha nem is tudják, hol vagyunk, egy ellenőrző egységet biztosan leküldenek a szektorba.
Alinda óvatosan felsesegítette Nagymamát. Az idős asszony ízületei ropogtak a hidegben, de nem panaszkodott. Csendben állt, fejét kissé félrehajtva hallgatózott, mintha a sziklafalak morajlását figyelné.
– Érzed? – suttogta a lánynak, és a sötétbe mutatott.
Alinda megtorpant. A csőtörések savanykás szaga mögött hirtelen egy halvány, hűvös légáramlatot érzett az arcán. Nem a kolónia megszokott, szűrőktől nehéz, gépi szellőzését, hanem valami tisztábbat. A nagymama régi meséi jutottak eszébe a nyitott égboltról és a szélről – azokról az időkről, amikor az ember még maga döntött a saját sorsáról, és a gondoskodást nem tekintették bűncselekménynek.
– Arra van a régi szellőzőakna – mutatott előre János. – Ott mélyebbre juthatunk, ahol már a régi vezetékek sem élnek.
– Végig kell mennünk – felelte Alinda, szorosabban fogva Nagymama karját. A félelem még ott bujkált a mellkasában, de a saját lépéseik ritmusa valami újat ébresztett benne. Már nem a kolónia szabályzata határozta meg a létezésüket; ebben a nyirkos alagútban újra emberré váltak.