Az elszivárgó erő

János-g534 intett, és g302 azonnal megindult a szellőzőnyílás felé, amelyen keresztül érkeztek. Alinda követte, de minden mozdulata mintha lassan történt volna. A levegő fojtogatóan állt a szűk járatban, a fém rácsok hideg tapintása élesen emlékeztette őket a valóra: testük nem más, mint a kolónia tulajdona, egy dinamó, aminek energiáját szüntelenül elszívják. A drót, amivel kijátszották az Őrszemek rendszerét, még ott lapult János-g534 zsebében, súlya nem a fémé, hanem a titoké volt.
Minden lépésük, minden némán megtett centiméter a járatban, újabb csepp energiát követelt. A fáradtság mélyen a csontjaikba ivódott, nem csak a mai műszak, hanem az életük minden egyes napjának könyörtelen terhe. A kolónia napirendje precízen adagolta a masszát, a pihenést, de sosem annyit, hogy az emberi test valóban regenerálódni tudjon, csak éppen eleget ahhoz, hogy tovább termeljen.
Alinda érezte, ahogy izmai tiltakoznak, de az elhatározás, amit L656 története és nagymamája szavai ébresztettek benne, melegebb volt, mint a vérkeringése. A tiltott érzések, a szabadság halvány ígérete, paradox módon új erőt adtak, még akkor is, ha ez az erő a testének elszívott energiájából táplálkozott.
Ahogy János-g534 óvatosan felemelte az egyik elkorhadt rácsot, és bebújt a következő szervizfolyosó sötétjébe, g302 apró, de határozott mozdulattal utánaeredt. Alinda még egyszer hátranézett. A generátor-egység felől szűrődő halk zúgás most másképp hangzott. Nem a gépek monoton dallama volt, hanem a dac halk, de kitartó lüktetése, egy olyan ritmus, amit a kolónia sosem hallhatott meg. A testük, amit energiaforrásnak szántak, most a lázadás üres, kimerült templomává vált.