A lopott csend

A következő szervizfolyosó sötétje nem volt sokkal barátságosabb, mint a szellőzőnyílás, de legalább tágasabb. János-g534 rutinosan mozgott, minden lépése a takarékos energiafelhasználás mintapéldánya volt. G302 szinte árnyékként követte, néha megbotlott egy-egy elszabadult kábelben, de csendben tette. Alinda érezte, ahogy a gravitáció – vagy talán inkább a kolónia mindennapi tapadása – húzza a tagjait. A lábukra kényszerített massza-adagok ellenére a fáradtság olyan volt, mint egy rosszul beállított dinamó: szüntelenül zúgott a fülében, és lassította a mozgását.
„Kicsit kevesebbet fogyaszt az L-szektor,” suttogta g302, mintha egy rossz viccet mesélne. „Gondolom, ma este táncolnak örömükben a lakók. A plusz fél perc áramért.”
János-g534 csak morogott. „Vagy csak észre sem veszik. A kolónia nem a finom különbségek fellegvára.” A mondataiban ott rejtőzött a „mi lesz velünk?” kérdés súlya, de a gyakorlatiasság álarca mögött. Hiszen mi lenne velük? Továbbra is pedáloznak, csak most egy titokkal a zsebükben, ami nagyobb súllyal nyomott, mint az a rézdrót.
Alinda elmosolyodott a sötétben. Ez a „kicsit jobb massza” ígérete, amiért az ember képes volt kijátszani a rettegett Őrszemeket, maga volt a tragikomédia netovábbja. Nem a napfény, nem a szabadság, hanem egy picit enyhébb éhség – ez volt a maximum, amit mertek remélni. De ez a csekély győzelem, ez a lopott pillanatnyi csend a rendszer működésében, mégis éltető volt. Úgy érezte, a testéből elszívott energia most valamiféle ellopott reményt táplál, ami messze felülmúlta a fizikai kimerültséget. Mi lesz velük? Valószínűleg semmi látványos. Csak egy kicsit kevésbé reménytelenül pedáloznak tovább.