A tiltott séta

János-g534 hirtelen megállt, egyik kezével a hideg, vibráló csővezetéknek támaszkodva. A sötétben csak a három lázadó szaggatott zihálása hallatszott, meg a fejük felett futó kábelek ritmikus zúgása. Előttük a folyosó egy nehéz vasajtóban végződött, amely a kettes szektor elosztójához vezetett.
– Itt meg kell várnunk, míg a járőrök elvonulnak – suttogta János, hangja alig volt több fojtott rekedtségnél.
g302 a falnak dőlt, térdei meg-megroggyantak a fizikai kimerültségtől. – Ha elkapnak minket, nemcsak a massza-adagot vonják meg. Visszavisznek a nehéz dinamókhoz, és addig hajtanak, amíg meg nem szakadunk.
Alinda nem a büntetésre gondolt, hanem arra, amit a nagymamája mesélt neki a régi világról. A nagymama még emlékezett a történetekre, amiket az ő nagyszüleitől hallott: egy szabad életről, ahol az emberek nem a wattokért lépkedtek, hanem céltalanul, csak a mozgás öröméért. Sétának hívták. Elképzelte a fák alatti ösvényeket, a zöldet, amit sosem látott, és a szelet, ami nem szellőzőrácsokból fújt. Ez a szabad emlék makacsul kapaszkodott belé.
– Nagymamám azt mondta, régen a napfény ingyen volt – suttogta Alinda a sötétbe. – Nem kellett megdolgozni minden egyes lumenért.
– Hallgass, Alinda! – sziszegte g302 félelemtől remegő hangon. – Az ilyen emlék csak felesleges súly. Csak nehezebb tőle a pedál.
János-g534 nem felelt, de a sötétben óvatosan megérintette a lány vállát, jelezve a csendet. A távolból felhangzott az Őrszemek lépteinek tompa, fém a fémen csattanó ritmusa.