Az Őrszemek ritmikus, fémes léptei lassan erősödtek,…

Az Őrszemek ritmikus, fémes léptei lassan erősödtek, majd elhaladtak a folyosó azon szakasza előtt, ahol a három lázadó a sötétben lapult. Minden egyes csattanás a csendet nyelte el, majd hagyta újra felerősödni, mint egy szívverés, ami épphogy dobog még. Alinda ösztönösen belehúzta a levegőt, izmai megfeszültek, ahogy a hideg falnak nyomta magát. Érezte, ahogy a testéből utolsó energiatartalékai is szivárognak, nem a pedálok hajtásától, hanem a kényszerű mozdulatlanságtól és a félelemtől.
Ahogy a léptek tompultak, majd elhalkultak a távoli kanyar mögött, g302 egy mély, remegő sóhajt hallatott. A falnak támaszkodó térdei végleg megadták magukat, és lecsúszott a padlóra, feje a könyökén pihent. – Megőrülök ettől a csendtől utána – suttogta, hangja súlyos volt a kimerültségtől. – Majd’ annyira elszívja az erőt, mint maga a pedál.
Alinda nem válaszolt, csak a fájdalmat figyelte, ami most, hogy az azonnali veszély elmúlt, felerősödött. A lábak, a karok, a hát minden egyes izma tiltakozott a hosszú műszak, a szabotázs és a menekülés terhe miatt. Ez a fájdalom volt a kolónia fizetsége, a testük rabságának kézzelfogható bizonyítéka. A nagymama dühös szavai visszhangoztak a fejében: „Az ember nem gépezet. A teste nem csak energiaforrás.”
János-g534 lassan kiegyenesedett, mozdulatai fáradtak, de céltudatosak voltak. Egy pillantással felmérte a folyosó sötétjét, majd g302-re nézett. – Menjünk – mondta rekedten, és intett a nehéz vasajtó felé. – Nincs sok időnk, mielőtt az éjszakai váltás megérkezik.
g302-nek segítség kellett, hogy felálljon. Alinda nyújtotta felé a kezét, amire az engedelmesen ráfogott. Minden lépésük nyögvenyelős volt. A mozgás fájdalmasan tépte az izmaikat, de a tétlenség még nagyobb terhet jelentett volna. Vonszolták magukat a sötét folyosón, mintha minden lumenért cserébe egy csepp vért kellene adniuk a testükből. A vasajtó felé közeledve a fém hidege szinte hívogató volt.
Az ajtóhoz érve János óvatosan megkísérelte kinyitni, de az zárva volt. Egy pillanatra megfeszült az arca, mielőtt a zsebébe nyúlt. A zsebben lévő, lopott kulcskártya súlya most sokkal többet jelentett, mint puszta fémet. A túlélés súlyát, a következő műszakhoz szükséges, alig meglévő energiájuk súlyát, és a remény súlyát, hogy egyszer majd nem kell minden lélegzetvételért megdolgozniuk.