Az elrejtett emlék

A fülke kicsi volt, falait kopott, fémes burkolat borította. Egyetlen pislogó fényforrás világította meg a közepén álló konzolt. Alinda körülnézett, a levegő itt is nehéz volt, de valahogy másképp. Nem a feszültségtől, inkább a csendtől.
„Mi ez, Nagyi?” – kérdezte Alinda, hangja halkabbra sikeredett a fülke akusztikájában. Keze akaratlanul is a konzol hideg felületére tévedt.
A Nagymama a lányra nézett, tekintetében most nem csak a remény, de valami mély elszántság is ült. „Ez egy menedék, kicsim. És egy emlékőrző. Apád, az én fiam – a te nagyapád unokája – építette. Titokban. Hogy megőrizze azt, amit el akartak venni tőlünk.”
Alinda szíve gyorsabban dobogott. Apja? Róla alig hallott, a Kolóniában a régi családok történetei nem számítottak. A Nagymama kinyitott egy rejtett panelt a konzolon, ami egy apró, poros adathordozót rejtett. „Ezen van minden. A mi igazi múltunk. A nevetek, a családfánk, a képek a napról, a szabad ég alatti életről. Apád és anyád… ők voltak a Napfény Őrzői, akik hitték, hogy az ember nem csak test és energia. Hogy van lelkünk, és az szabadságra vágyik.”
Alinda óvatosan vette kezébe az adathordozót. Nehéz volt és hideg, de valami megfoghatatlan melegség áradt belőle. „Akkor… ők is tudták, amit te? Hogy létezik másmilyen élet?” – kérdezte, alig hallhatóan. A szavak égettek a torkában, pedig csak suttogott.
„Tudták. És el is mondták volna neked, ha hagyják őket. Ezért kell tudnod, Alinda. Tudnod kell, honnan jöttél, és miért fontos, hogy a láng ne aludjon ki benned. A te családod nem csak a Kolónia egy száma. Ti vagytok a napfény utolsó örökösei.” A Nagymama Alinda szemébe nézett, szavai alig hallhatóak, de súlyuk volt. „Ezért fenyegetett a 84-es. Tudta, hogy valakik emlékeznek. Hogy a napfény nem csak mese.”