A Napfény Fuvallata

A C-szektor folyosói másfajta csendet kínáltak, mint az elosztóbolt zsibongása. Itt a levegő is nehezebbnek tűnt, a távoli generátorok dörmögése most valahogy magányosabban visszhangzott a hosszú, lepusztult falak között. Alinda léptei visszhangzottak, ahogy a Nagymama kísérte, aki most már nem suttogott, hanem néha halkan felsóhajtott. A lány a nagymamája szavain járt. A napfény… Oly távoli és elképzelhetetlen volt számára ez a kép, mint egy ősi, elfeledett mese. A Kolónia mélyén, a mesterséges fények és a szürke beton fogságában, a nap csak egy szó volt, egy fogalom, amit a feljegyzésekben olvasott, ha egyáltalán. De a Nagymama hangja, ahogy arról beszélt, valami megfoghatatlan melegséget csempészett a szavakba.
„Honnan tudod, Nagyi?” – kérdezte Alinda halkan, hangja elveszett a folyosó süket csendjében. „Honnan tudod, milyen volt a nap?”
A Nagymama egy pillanatra megtorpant, ráncos kezét Alinda vállára tette. Tekintete a távoli, homályos folyosó végére szegeződött, mintha ott, a szürkeségben keresné a választ. „Nem láttam, kicsim. Én sem láttam. De a nagyszüleim… ők mesélték. Apámék. Még kint éltek, azelőtt, hogy a Falak felépültek volna. Elmesélték, milyen volt, ahogy a meleg érinti a bőrt, ahogy a fák lombjai szűrten táncolnak a szélben. Ahogy az emberek nevetnek, és nem azért, mert szigorú szabályok szerint előírták, hanem mert a szívük szabad volt.”
Alinda elgondolkodva sétált tovább. Szívük szabad volt. Ez a gondolat, ez a „szabad emlék” volt az, ami a legjobban mardosta. A testének éhsége elhalványult a léleknek ezektől a hiányzó részeitől. Ő sosem tapasztalta meg ezt a szabadságot, mégis, a Nagymama elbeszélései révén, mintha sajátjává vált volna. Egy belső láng gyúlt benne, ami a fehérjeszelet hiányát pillanatnyilag feledtette. A Nagymama ezekkel a szavakkal nem csupán egy régi történetet mesélt, hanem egyfajta dacos ellenállást ültetett el a lány szívébe. A Kolónia rendszere mindent elvehetett, de az emlékek magvait nem tudta kiirtani.
A folyosó egy elágazáshoz vezetett, ahol egy aprócska, megvilágított fülke állt. A Nagymama ide terelte Alindát. „Ideje, hogy valami mással tápláld a lelkedet, amíg a test újra erőre kap. Az elfeledett ösvények néha a legfényesebb kincseket rejtik.”