Az elrabolt örökség

János-G534 óvatosan előrearaszolt a szűk, dőlt járatban. A porlepte sárgaréz tokot Alinda a ruhája redői közé rejtette, de az apró tárgy súlya mintha mindannyiuk lépteit megváltoztatta volna. A levegő itt már nem a dinamóterem áporodott gőzét hordozta; felülről gyenge, száraz meleg áramlott feléjük.
– A felszíni gyűjtők csövei – suttogta a nagymama, ahogy tenyerét a függőlegesen futó, vastag acélcsőre fektette. – Amikor bezárták a szektorokat, azt ígérték, a napfény örökösei leszünk. Azt mondták, a fenti tükrök energiája mindenkinek jár majd, s nem kell többet a pedálokat hajtani.
L656 megállt egy korrodált kapcsolószekrény előtt. A fémfalba vésve egy elmosódott, emberi tenyér és egy sugárzó korong régi rajza látszott. Az Őrszemek évtizedekkel ezelőtt átkötötték a hálózatot, lezárták a felszíni csatornákat, és az embereket tették meg a kolónia egyetlen erőforrásává. Az örökséget kisajátították, a helyére pedig a műszakok végtelen rendjét állították.
– Ha ezt a reteszt elmozdítjuk, a fővezeték érzékelni fogja a nyomásesést – figyelmeztetett L656, kézfejét a rozsdás forgatókerékre helyezve. – De felülről meleg jön. Igazi meleg.
János Alindára pillantott, majd rátette a kezét L656 karjára. A döntés már nem a túlélésről szóló névtelen kényszer volt, hanem a választás joga. Megfeszítették izmaikat, s a rozsdás kerék csikordulva megmozdult.