A tükörkép szilánkjai

János-G534 nem időzött sokáig az elmosódott falirrajz előtt. Tekintete a pihenőfülke sarkában húzódó, elhanyagolt szellőzőrácsra tévedett, ahonnan a generátorok megszokott, száraz gőze helyett hűvös, rozsdaízes légáramlat szivárgott. A kolónia napirendje keményen szorította őket, de ebben a vágatban a hálózat ritmusa megszakadt.
– Segítsetek – suttogta János, és ujjait a rács vékony peremébe fúrta. L656 habozás nélkül mellé lépett; elgyötört alkarján megfeszültek az izmok, ahogy a kényszermunka nyomait viselő testük együtt feszült a vasnak. A porladó pántok nehéz nyögéssel engedtek, s a nyílás mögött egy alacsony, sötét járat tárult fel.
Alinda óvatosan lépett közelebb, ám a lába valami kemény tárgynak ütközött a vastag porrétegben. Egy megfeketedett, kerek sárgaréz tok hevert a földön – egy hajdani személyes tárgy, amelyet a kolónia normarendszere régen felesleges hulladéknak bélyegzett volna. A repedt fedél felpattant, ahogy a lány felvette.
A porlepte üveg alatt egy kiszáradt, törékeny növényi szár és egy halvány fénykép körvonalai látszódtak: egy ismeretlen arc, mentesen minden műszaki beültetéstől és energiapánttól. Alinda megérintette a saját arcát. A bőre alatti lüktetés nem a hálózat áramköreinek vibrálása volt, hanem a saját, makacs szívverése.
– Nem gép alkatrészei vagyunk – mondta a nagymama halk, remegő hangon, miközben a lány tenyerébe zárt tárgyat figyelte. Abban a szűk, elfeledett járatban a menekülők megértették: az ember nem a leadott wattházszámoktól válik létezővé, hanem attól a döntéstől, hogy a félelem ellenére is megtartja saját arcát.