A régi nyár íze

János-G534 félretolt egy megvetemedett lemezt, és óvatosan belépett az elfeledett pihenőfülkébe. A falak mentén régi, megsárgult kapcsolótáblák sorakoztak, de a sarkokban nem a hálózat monoton gépzaja, hanem egy furcsa, szinte elfeledett csend honolt.
Alinda követte őt, szemei elidőztek egy elhagyott fémlemezre karcolott ábrán. A nagymama közelebb lépett, óvatosan végighúzta száraz ujjait a poros felületen, ahol egy kopott rajz rajzolódott ki: egy lombos fát és a tenger hullámait ábrázolta.
– Emlékszel még, mit mesélt a dédnagyapád? – kérdezte az idős asszony halkan, meleg mosollyal a tekintetében. – Azt mondta, a régi világban nem kellett pedálozni a fényért. A Nap ingyen adott meleget mindenkinek, a fű meg puha volt a talpad alatt, nem hűvös lemez.
– Igaz volt az a fű, Nagyi? – suttogta Alinda, miközben a szó úgy hangzott a szájából, mint egy ritka, elfeledett varázsige. – Nem műanyagból volt, és senki nem mérte benne az áramot?
L656 közben óvatosan felügyelte a mögöttük lévő vágatot, de a tekintete egy pillanatra elidőzött a lány és a nagymama arcán. A szabad világ emléke, amit a kolónia szigorú szabályai sosem tudtak teljesen kitörölni, ebben a nyirkos kis szobában éledt újjá, s több reményt adott nekik, mint bármilyen elért energiaszint.