A kimerültség ára

János-G534 elsőként kapaszkodott fel a szűk kürtő falába vert, korrodált vaslépcsőkön. Minden egyes mozdulatánál megfeszültek vádlijában az izmok; a dinamótermekben eltöltött tizenkét év letörölhetetlen nyomot hagyott a testén. A lábnyomvájatok ritmusa még itt, a kolónia rácsain kívül is a megszokott pedálütemet kényszerítette a menekülőkre.
Alinda követte őt, tenyerével a nyirkos sziklafalat érintve. A bőre alatti zsibbadás – amit a hálózat hagyott bennük a megcsapolt bio-elemek leválasztása után – lassan átadta helyét a mélyről jövő fizikai kimerülésnek. Lent a műanyag massza épp csak annyi kalóriát biztosított, hogy másnap újra hat órán át hajthassák a generátorokat. A húsuk és vérük nem saját maguké volt, hanem a szektor áramellátásának üzemanyaga.
– Álljunk meg egy pillanatra – zihálta a nagymama két lépcsőfok között. Az idős asszony vállán még mindig meglátszottak a régi hámnyomok, amikkel évtizedekkel ezelőtt a fekvő pedálokhoz rögzítették a munkásokat, amikor a testük már nem bírta a saját súlyát. – A tüdőm még nem szokott hozzá ehhez a levegőhöz.
L656 alulról támasztotta meg a nagymama hátát. A karjában futó ízületek ropogása emlékeztetett arra, hogy a szüntelen hajtás a csontjaik szerkezetét is átformálta. Fejük felett a sárgás fény szélesebb csíkká bővült: egy omladékos pihenőhöz értek, ahol üres bio-reaktorok és átvágott rézkábelek csonkjai lógtak a falakról.