A rozsdás csapóajtó

A zöld moharéteg nemcsak a nedvességről tanúskodott, hanem arról is, hogy a kolónia légtisztítóinak klórszaga végre alulmaradt a dohos földszaggal szemben. János-G534 egy törött csődarabbal feszegette a felettük záródó, rozsdás öntvénycsapóajtót, aminek a szélén kopott rézlemez éktelenkedett. A bevésett írás réges-rég elmosódott, de a „Napfény Örökösei – 2038” felirat még épphogy olvasható maradt.
– Hát persze – morogta a nagymama, és megtámaszkodott a nedves sziklán. – Az örökösök. Emlegette a nagyapád azt a nyavalyás társaságot. Amikor lezárták a kupolát, azt ígérték, minden embernek alanyi jogon jár egy szelet a fenti fényből. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a fényből szűkös fejadag lett, a büszke örökösökből meg pedálhajtó munkaerő.
– A csapóajtó túloldalán nyomáskülönbség van – jegyezte meg János-G534 teljesen mentesen minden nosztalgikus pátosztól. – Vagy kijutunk, vagy ránk szakad a nyolcvanéves törmelék. Matematikailag mindkettő előrelépés a kolónia dinamóterméhez képest.
L656 segített benyomni a korrodált kart. A retesz csikorgva adta meg magát, s a nyílásból nem a gépcsarnokok vibráló zúgása, hanem egy mély, süvítő léghuzat zúdult rájuk. Alinda felnézett a sötét kürtőbe: a magasban, a sziklarétegek mögött egy sárgás derengés pislákolt – valami, ami garantáltan nem a kolónia központi kábeleiből táplálkozott.
– Ha ott fent tényleg ingyen van a meleg, és nem kell hozzá kétszáz wattot letekerni óránként – suttogta Alinda –, akkor a kolónia szabályzata egy óriási tévedés volt.
– Nem tévedés, gyermekem – helyesbített a nagymama szárazon. – Üzleti modell.