A megmaradt vérvonal

A felfelé ívelő járatban a sziklafalak nedvesen csillogtak az akkumulátoros lámpa fakó fényében. Alinda óvatosan egyengette nagymamája lépteit, akinek törékeny alakja minden egyes emelkedő szakasznál megtorpant egy pillanatra. A kolónia szigorú munkakvótái és a fejadagok szűkös világa felőrölték az öregeket, de a családi emlékezet láncolata nem szakadt meg.
– Apád is pontosan így tartotta a lámpát, amikor az L-szektor csővezetékeit tisztította – szólalt meg halkan a nagymama, s ujjai szorosabban fonódtak a lány csuklójára. – Ő volt az utolsó a családból, aki még emlékezett a régi szerszámok nevére. Anyádat pedig a hidropónia elnyelte, mielőtt megtanulhattad volna a nevét. Csak mi ketten maradtunk.
Alinda hallgatott. Apja korai elvesztése és anyja eltűnése a rendszer energia-körforgásában mindig is átszőtte a mindennapjait. A kolónián a család nem számított védőhálónak; a lakókat egyéni termelési egységekként tartották számon. Nagymamája azonban titokban őrizte a dédszülők elbeszéléseit, átörökítve az egykori szabad világ képét, amely most ebben a nyers, nyirkos alagútban öltött testet.
János-G534 megállt egy korrodált vasbeton pillér mellett, és a mennyezet felé mutatott. A kőrések közül nem csupán a levegő szivárgott, hanem apró, zöldes mohafoltok is megtelepedtek a falon. L656 közelebb lépett, s megérintette a nedves felületet. Az élet jelenléte ebben a mélységben azt jelezte, hogy a járat már nem a mesterségesen fenntartott szektorok része, hanem egy rég elfeledett, külvilági törésvonal felé vezet.