A névtelen vágat

A hirtelen beálló csend szinte fizikai súllyal nehezedett a kamrára. A csövek zúgása, ami születésük óta elkísérte őket, végleg elhalt. Csak az aggregátor egyenletes, mély purrogása maradt meg, sárga fénnyel vonva be a szűk teret.
János-G534 nem teketóriázott. Odalépett a sziklafalba süllyesztett, rozsdás vasreteszhez, amit még a kolónia kiépítése előtti időkből hagytak itt. A retesz csikordulva engedett a nyomásnak, s a súlyos fémtest lassan befele dőlt, feltárva egy sötét, vágatszerű alagutat. Innen nem a gépolaj megszokott, áporodott szaga áradt, hanem a nedves föld és a nyers kő meglepően friss aromája.
– Indulnunk kell, mielőtt a járőrök észreveszik a szektor kiesését – intett L656, s elsőként lépett át a küszöbön, kezében egy rögtönzött akkumulátoros lámpával.
Alinda megragadta a nagymama kezét. A lány léptei nyomán apró kavicsok görögtek a sötétbe, de a félelem helyét lassan valami ismeretlen, bizsergető várakozás vette át. Pár tucat lépés után az alagút szétvált: az egyik ág mélyen a sziklák alá kanyarodott, míg a másik enyhén emelkedett, s a falak résein át halvány, langyos légáramlat szivárgott be.
– Érzitek? – suttogta Alinda, és felemelte az arcát. – Ez nem a szellőzők gépies levegője. Ez mozog.
János-G534 a megemelkedő járat felé mutató nyomokra pillantott. Az ember nem a fejadagok biztonságától válik emberré, gondolta, hanem attól a döntéstől, hogy a saját lábán indul el a sötétben.