A biztonsági zóna

A fémcsikordulást követően száraz meleg csapott ki a résből, de nem a géptermek áporodott szaga volt ez, hanem a régi szellőzők porlepte levegője. A nyomáskülönbség egy sötét, nehéz acélajtót lökött be előttük. A mélyből lüktető gépzúgás vezette őket tovább: nem a pedálok ütemes nyikorgása, hanem egy rég elfeledett, önállóan keringő rendszer tompa duruzsolása.
Benyomultak a régi vészleállító kamrába. A falakat megfakult műszerfalak és kiégett ellenőrzőlámpák borították, a padlón vastag rétegben állt a korom. A helyiség közepén egy vaskos, sárgaréz karú kézi megszakító állt, amely felett elhalványult felirat hirdette a kolónia előtti időket: Emberi felügyelet alá rendelt biztonsági zóna.
Alinda megérintette a kiégett konzol porlepte üvegét. A homályos tükörképben meglátta a saját megviselt arcát, s mögötte Jánost, L656-ot és a nagymamát. Már nem névtelen erőforrások voltak a csapolási jegyzékben, hanem egymásért felelősséget vállaló lények.
– Látod, kislányom? – suttogta a nagymama, s ujjai közt megszorította a ruhájába rejtett sárgaréz tokot. – Nem a pedál hajtása teszi az embert, s nem is a nekünk osztott fejadag. Az tesz minket emberré, ha képesek vagyunk megállni, és saját döntést hozni a gépezettel szemben.
János közelebb lépett a megszakítóhoz. A kar acélja hideg volt, de a szerkezet mögötti csövekből áradt a fenti világ visszahúzódott forrósága. L656 némán rábólintott: tudták, ha átváltják a kart, az Őrszemek megérzik a kiesést, de itt és most ők uralkodtak a pillanat felett.