Az elosztók iránya

A fémlemez sarkával Alinda kétségbeesett gyorsasággal feszítette meg a szellőzőrács rozsdás csavarját. Nagymama csendben visszalépett a félhomályos cella sötét kövére, egyenes derékkal vállalva, hogy a kiérkező Őrszemek már csak őt találják a szektorban.
– Menjetek! – suttogta a sötétbe az öregasszony, miközben a folyosón elnehezedtek a csizmák léptei. – Nem a pedálok rabságára születtetek. A Napfény Örökösei vagytok, a ti véreteken épült ki ez a kolónia. Követeljétek vissza a fényt, amit elvettek tőletek!
A rács csikordulva engedett. Kálmán elsőként mászott be a szűk, koromfekete csőbe, majd visszanyúlva berántotta a lányt is, pontosan abban a pillanatban, amikor Kovács Őrszem zseblámpájának vakító, sárgás fénypásztája pásztázni kezdte a halókamra üres ágyait.
A rács mögötti sötétségben fojtott, állott levegő fogadta őket. Ahogy előreviskálódtak a vízszintes csőben, Alinda ujjaival görcsösen szorította a szüleitől maradt fémlemezt: a hideg felületbe vágott finom barázdák nem csupán kulcsot, hanem a kolónia felső, elzárt napszektorának elosztási rajzát formázták.
– János nem bírja sokáig a zsilipnél – zihálta Kálmán a lány előtt, miközben finom fémpor hullott a szemükbe. – Az Őrszemek lezárják az elosztókat, ha megértik, hova tartunk.
Alinda nem válaszolt, csak csúszott tovább a sötétben. A háta mögött elfojtott káromkodás csattant: Kovács rájött, hogy a szektor utolsó törvényes örökösei kisiklottak a markából.