A meleg fuvallat

A szellőzőjárathoz tapadó fémpor enyhén csiklandozta Alinda orrát, miközben méterről méterre kúsztak előre a szűk cső sötétjében. Kálmán bizonytalanul haladt előtte, de a lány ujjaival görcsösen szorította a hűvös fémlemezt. Ez a karcolt rajz már nem csupán elfeledett városszerkezet volt, hanem a bizonyíték arra, hogy az ember több, mint a dinamót hajtó izomzat.
– Itt elágazik a cső – suttogta vissza Kálmán szaggatottan. A járat aljából hirtelen meleg fuvallat csapott fel. Olyan volt, mint a nagymama meséiben feltűnő nyári szellő, amely még a szabad ég alatt simogatta az emberek arcát, mielőtt a kolónia falai közé zárták volna őket.
Alinda előrecsúszott, és a rács résein át benézett a mélybe. Alattuk a központi ellenőrző pont kietlen csarnoka terült el, ahol a mennyezeti lámpák ütemesen pislákolni kezdtek. János láthatóan elvágta a fővezetéket; a szektor áramellátása ingadozott, s a sötétség lassan elnyelte a szigorú gépsorokat.
– Nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk az emlékeket – mondta Alinda, és a sötétben rövid időre megérintette Kálmán hideg kézfejét. Ez az apró, gyengéd mozdulat több emberségről tanúskodott, mint az egész kolónia szabályzata. Együtt kezdték el feszegetni a cső alsó rögzítését, hogy átlépjenek a következő szektorba.